Kapcsolatok » Elérhetőségek

https://bibliaotthon.hu/

Jelen fejezet anyaga Dick Eastman Beyond Imagination című könyvére épül, amely bemutatja a világméretű  EHC missziót. Jack és Hazel 1946-ban alapították az EHC-t, melynek vezetéséről Jack 1980-ban mondott le. Jack McAlister 2006 januárjában hunyt el.

Akiket a préritűz hívott el

Csoda volt, hogy a fiatal házaspár túlélte. Az 1940-es években még nem ismerték a füstdetektorokat: Jack és Hazel McAlister hamarosan megfulladt volna a sűrű füstben.

1946. december 18. volt, egy újabb fagyos éjszaka Nyugat-Kanada prérijein, amikor tűz ütött ki a McAlister család templomában. A templomtér pillanatok alatt odaveszett, és a füst fékezhetetlenül terjedt a szerény kétemeletes lakóépületbe, amelyet a templomhoz építettek hozzá.

Jack és Hazel a nap nagy részét azzal töltötték, hogy megírtak és beborítékoltak majdnem 700 karácsonyi üdvözlőlapot, melyet a Nyugat-Kanadában már három hónapja futó lelki rádióadásuk hallgatóinak akartak kiküldeni. Jack még további 100 lapot írt meg a család és a barátok számára.

Aznap este, szerdán volt az utolsó hétközi bibliaóra karácsony előtt. A fiatal lelkipásztor aznap este fejezett be egy sorozatot az Énekek énekéről, arról a könyvről, amely olyan gyönyörűen beszél a Krisztussal való kapcsolatunkról. Aznap este nem jöttek el annyian, mint általában szoktak – a karácsonyi roham megtette hatását. De egy közös énekkel és imádsággal fejezték be az alkalmat, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a keresztyének világszerte készülnek a karácsonyra. Isten jelenlétét olyan kézzelfoghatóan érezték, hogy sokan csak éjjel fél 12-kor indultak haza.

Jack szokásához híven még egyszer megrakta a kályhát, mielőtt Hazellel éjfél körül kimerülten nyugovóra tértek. Azonnal mély álomba szenderültek, de 35 perc múlva felriadtak – kétségtelen, hogy isteni közbeavatkozás eredményeként, mely előre látta, hogy a jövőben kettőjük élete több millió ember életére lesz majd hatással.

Kétségbeesve ébredtek, fulladoztak a sűrű füstben. Az tűnt a legjobbnak, ha a második emeleti hálószobaablakból kiugranak a tetőre, aztán leugranak a földre. Jack kitapogatta az ablakot a szinte kézzel tapintható füstben, kilökte a kis ablakot, és megragadta Hazelt, aki valami miatt vissza akart menni az ágyba. Kilökte az ablakon, aztán utána mászott.

Most hogy az épületen kívül, a tetőn voltak, még egy cseppet sem csökkent a veszély. Sűrű fekete füst gomolygott kifelé a hálószobaablakukból. Egyikük sem kapott levegőt, és csontig ható hideg volt az éjszakában. Jack csak a nyári pizsamáját viselte, de valamivel be akarta takarni a feleségét. Visszanyúlt a füstfelhőbe, és lehúzta az egyik takarót az ablakhoz közel álló ágyról.

“Aztán vagy leugrottunk vagy leestünk, már nem emlékszem” – mondta Jack – „azt sem tudom már, hogy először a fejem, a lábam vagy a kezem ért le a földre, csak az rémlik, hogy esek lefelé, majd az egyébként kistermetű feleségem valahogy pontosan rám esett.”

Mezítláb a hóban

A házaspár tisztában volt azzal, hogy Isten megőrizte őket, ahogy ott álltak mezítláb a hóban a templom autóbejárójában. Csak hálóing volt rajtuk, Hazel a takarót maga köré tekerte.

„Meg sem tudom fogalmazni a fejemben kavargó gondolatokat” – mondta később Jack –  „miközben ott álltam, néztem a hatalmas tüzet és hallgattam a lángok ropogását. Szinte fülsiketítő volt. Láttam, hogy mindenünk, amink van, nemsokára odavész a lángok között, és a menny és közöttem már csak egy pizsamám volt. Leírhatatlan érzés volt.”

Csak 90 másodperc telt el azóta, hogy Jack és Hazel felébredtek. Ennyi idő kell ahhoz (mondta Jack később), hogy mindenünket elveszítsük – néha még kevesebb is elég.

Jack földbegyökerezett lábbal állt fiatal felesége mellett, tüdejük és torkuk égett a forró füstben. Kedves szomszédok siettek a segítségükre, hogy legalább valamilyen meleg ruhába fel tudjanak öltözni. Eddigre már megérkeztek a tűzoltók is, és Jack el tudta nekik magyarázni, hogy merre találják az ajtókat, az elektromos kapcsolókat és a lépcsőket, hogy így is hatékonyabban vehessék fel a harcot a lángokkal. Aztán csak ott állt, és könnyes szemmel köszönte meg Istennek, hogy életben maradtak.

Hirtelen Jack eszébe jutott, hogy nincs nála a legféltettebb kincse: a Bibliája. Még mindig ott volt az emeleti hálószobában. Éppen vissza akart futni az épületbe, amikor egy megdöbbent tűzoltótiszt megragadta a karját.

„Mit képzel, hová megy?” - kérdezte.

Jack elmondta, hogy muszáj visszamennie a Bibliájáért.

„Az ki van zárva!” – mondta a tűzoltótiszt. Aztán mivel látta az eltökéltséget Jack szemében, megkérte az egyik közelben álló rendőrt, hogy vigyázzon rá.

Azonban a rendőrnek nemsokára elterelődött a figyelme, és mielőtt bárki is észrevette volna, Jack átfutott a füstön, felrohant az emeletre, felkapta a Bibliáját és a „drágaköves könyvét” (a felbecsülhetetlen értékű lelki jegyzeteit, amit hosszú évek alatt gyűjtött össze), aztán lefutott a lépcsőn, úgy tűnt, mintha nem is törődne a lángokkal és a füsttel, és végül épségben érkezett vissza az utcára drága kincseivel.

Jack számára ez a személyes mentőakció az egész éjszakát győztessé tette. Későbbi elmondása alapján ez a két egyszerű tárgy többet ért neki, mintha a Sasketchewan állambeli Prince Albert városában neki adták volna a legértékesebb épületeket.

Eddigre a tűz már fékezhetetlenül tombolt, és afelé a hátsó rész felé tartott, ahol Jack dolgozószobája volt. Itt volt Jack összes könyve, bibliaiskolai jegyzetei, összegyűjtött újságcikkek és iratok. Jack szavaival élve „egy rövid szöveges üzenetet küldött Isten vezeték nélküli vonalán” – imádkozott.

Isten azonban ott volt az események közepette már előre tudta, hogy mit fognak Tőle kérni. A fiatalembernek eszébe jutottak Pál apostolnak a viharos tengeren, évszázadokkal korábban mondott szavai: „ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok, és azt mondta: Ne félj!” Aztán – minden különösebb külső hatás nélkül – a ropogó tűz hirtelen elült.

Ez volt az éjszaka második csodája.

Később két barátja segítségével Jack ki tudta menteni a legtöbb könyvét és személyes iratait. Ezek még évekkel később is füstszagúak voltak, de könyvtárának nagy része megmaradt.

Jack és Hazel sohasem felejtették el ezt az eseményt. Őket a préritűz hívta el arra, amit életükben véghezvittek, és a McAlister család már korán meg kellett, hogy tanulja, hogy a vagyon nagyon keveset ér. Csak az emberek maradnak meg örökké. Jack ettől a ponttól fogva eltökélte magában, hogy mindenét arra szánja, hogy az embereknek megmutassa a mennyországba vezető utat.

Rengeteg megpróbáltatással kellett szembenézniük. Isten arra használta fel ezt a fiatal házaspárt, hogy elkezdjenek egy szolgálatot – amely a nyomtatott iratok ereje által, átitatva imádsággal – annyi embert ér el  közvetlenül az evangélium üzenetével mint az egyház életében addig összesen. Öt évtizeddel később, 1995. május 12-én, amikor Jack és Hazel az ötvenedik házassági évfordulójukat ünnepelték, és elmondták ezt a történetet, visszaemlékeztek a megpróbáltatásokra, és együtt örülhettünk annak, hogy az általuk életre hívott szolgálat által közel egymilliárd otthonba, közel 4,5 milliárd emberhez jutott el az evangélium üzenete.

Megpróbáltatások

Jack McAlister megpróbáltatásai már sokkal korábban kezdődtek, mint amikor 1946. decemberi éjszakáján elpusztította a tűz a templomépületüket, és Hazellel együtt a népek szolgálatába állította őket.

Jack 1924. februárjában született, és még csak 20 hónapos volt, amikor szülei megtudták, hogy ő volt az első ember Kanadában, aki megkapta a járványos gyermekbénulást. A gyermekbénulás akkoriban gyakorlatilag úgy hangzott, mint manapság a rák. Nem sokat tudtak arról, hogy hogyan kezeljék ezt a félelmetes betegséget, és általában egyet jelentett a kétségbeeséssel.

A kezelőorvosai sokszor az ellenkezőjét tették annak, amit tenniük kellett volna, ami miatt a betegsége egy életen át végigkísérte. De Isten jól tudja, hogy minek miért kell megtörténnie – ahogyan Jack is sokszor mondta – erre emlékeztet is hatalmasan Pál írásában: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” (Róm 8,28). Jack biztos volt benne, hogy Isten hívta el őt, és neki ennyi elég volt.

Jack komoly keresztyén szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Anyai nagymamája halála után nagypapája is hozzájuk költözött. Manly nagypapa nyugdíjba vonult azután, hogy a látása megromlott, és így nem tudott már tanítani. Ennek ellenére, bár nem látott jól, elhatározta, hogy nem hagyja, hogy az élete cél nélkül maradjon. Szinte minden nap kiment az utcára, és életmentő nyomtatványokat adott mindenkinek, aki azt szívesen elfogadta.

Manly nagypapa hajtogatás nélkül vette meg ezeket a traktátusokat, mert így olcsóbbak voltak. Több százat hajtogatott össze egyszerre, miközben unokájának mesélt arról, hogy az emberek hogyan fogadták a „jó hírt”. Ezek a történetek nagy hatással voltak Jackre.

A későbbiekben visszagondolva Jack bizonyos volt benne, hogy ha nem kapta volna el a gyermekbénulást, akkor beállt volna a kanadai légierőbe pilótának a II. világháborúban. Nagyon szeretett repülni, és pontosan a megfelelő életkorú lett volna a világháború 1939-es kitörésekor. Abban is bizonyos volt, hogy függetlenül attól, hogy mi történik vele a háborúban, az energiáit felemésztette volna a jégkorong, mert nagyon szeretett versenyezni.

Kanadában úgy tűnik, mindenki jégkorongozik. Mindenki, csak Jack McAlister nem. Sokszor viaskodott Istennel emiatt, mert nem tudott úgy korcsolyázni, mint a többiek. Az egyik legkorábbi emléke az, amikor az Ontario állambeli St. Thomas város egyik jégpályája fölött ül, és könnyes szemmel imádkozott: „Istenem, miért nem tudok úgy korcsolyázni, mint a többiek? Mindenki tud korcsolyázni, csak én nem.”

De Istennek ezzel is terve volt. Jack hatalmas versenyszellemét más irányba terelte. Később meggyőződéssel kijelentette: ha egy átlagos munkás napi nyolc órában, heti öt napon át dolgozik a munkahelyén, akkor Jack legalább heti hat napot fog dolgozni Isten szolgálatában, és megkétszerezi a napi munkával töltött órák számát. Ez persze az évek során megbosszulta magát érzelmileg és fizikailag is, de így Jack egy fél élet során sokkal többet tudott elvégezni, mint mások két élethossz alatt tudnának.

Versenyszelleme már tizenéves korában kiütközött. Nem értette, hogy milyen előnye származhat a matematika és a latin nyelv tanulásából, ezért két év után otthagyta a középiskolát, és beiratkozott egy üzleti főiskolára. Azonnal meg akarta változtatni a világot.

Már több évet eltöltött első munkahelyein – először egy nagy kanadai édességgyártó cégnél, majd Kanada legnagyobb tűzoltó-felszerelés készítő vállalkozásánál –, amikor Isten megszólította Jacket, és olyan alapelveket ültetett a szívébe, amelyek később életének vezérgondolataivá váltak.

Egy napon a LeFrance Tűzoltófelszerelés-gyártó Vállalatnál a vezérigazgató mondott valamit, amire Jack azt válaszolta: „De hát ez szörnyű!”

Az igazgató nyersen válaszolt: „Jack, csak egyetlen dolog szörnyű az egész világon, az pedig az, ha valaki nem jut be a mennyországba!”

Jack nagyon meglepődött. Nem tudta, hogy az igazgató hitt Istenben. De a szavait sohasem feledte el, és már tizenévesen arra gondolt, hogy mindent meg kell tennie azért, hogy az emberek bejussanak a mennyországba.

Hit által élni

18 éves korában Isten elhívta őt a szolgálatra, és Jack beiratkozott egy nyugat-kanadai bibliaiskolába. Nem sokkal tanulmányai megkezdése után az egyik nap imádkozott, és felajánlotta Istennek, hogy nem fog elmúlni egyetlen nap sem az életében, hogy ne tegyen bizonyságot valakinek Krisztusról, aki még nem ismerte Őt. Jack tudta, hogy nem csak azért tanul, hogy tudásra tegyen szert, hanem azért is, hogy megtanulja, hogy hogyan kell az embereket Jézus Krisztushoz vezetni. Manly nagypapához hasonlóan ehhez a célhoz felhasználta a traktátusokat.

De a célt nem lehetett mindig olyan könnyen elérni. Sokszor villamosra szállt, és több kört meg kellett tennie addig, amíg nem találkozott valakivel, aki nem hallott még Jézusról. Mindig kétféle traktátust hordott magánál, amelyeket különösen is szeretett, és amikor bizonyságot tett valakinek, imádkozott, hogy melyiket adja oda az embernek.

A bibliaiskolai évei alatt Isten azt is megmutatta neki, hogy mit jelent hitből élni. A szülei tudatosan nem küldtek neki pénzt rendszeresen, bár megtehették volna. Jack a barátainál lakott, akik heti öt dollárt kértek tőle a lakásra, ami abban az időben rengeteg pénznek számított, különösen akkor, ha nem lehetett tudni, hogy éppen honnan fogja azt valaki kifizetni!

Az éveken át Jack Istenben bízott. Sokszor több ezer mérföldről küldtek neki pénzt ismeretlenek. Máskor olyan rokonoktól kapott pénzt, akikkel életében nem is találkozott. Többször is előfordult, hogy talált az utcán pénzt. Néhányszor elvállalt gyülekezeti szolgálatokat is a hétvégeken, és az ott kapott adományokból sokszor több héten át meg tudott élni. Megdöbbentette, hogy az emberek fizetnek azért, hogy valaki hirdesse az igét!

A presbiteriánus egyház vezetői megkeresték Jack iskolájának vezetőjét a nyugat-kanadai lelkészhiány miatt. „Vannak az iskolában olyan diákok, akik jó igehirdetők? Szükség lenne arra, hogy néhány vasárnap három városban tartsanak istentiszteletet, 25 dollárt fizetségért.”

Mivel Jack jó kommunikációs készséggel rendelkezett, ő volt az egyik, akit kiválasztottak erre a feladatra. Nem akarta elhinni, hogy bárki is fizetne neki 25 dollárt azért, hogy azt tegye, amire Isten őt elhívta. De minden egyes hétvégén, amikor a presbiteriánus gyülekezetekben hirdette az igét, öt hétre elegendő lakbért kapott.

Ezután felkérték, hogy legyen a bizonyságtevő bizottság elnöke, és intézze a nyomtatványokkal kapcsolatos ügyeket. Nemsokára minden héten beszélt a diákoknak arról, hogy hogyan vezethetik az embereket Krisztushoz a nyomtatványok segítségével.

Három évvel később, amikor befejezte a bibliaiskolát, már több mint kétszáz embert vezetett Jézushoz az utcán, a buszon, a parkban, amerre csak járt. Szenvedélyes lélekmentővé vált.

Miután elvégezte a főiskolát, 1946 májusában feleségül vette Hazel Swansont, felekezetük egyik jól ismert lelkipásztorának a gyönyörű lányát, és elfogadott egy lelkészi állást egy kis gyülekezetnél, a saskatchewani Prince Albert városban, ahol helyettesítette a lelkészt az utolsó nyári gyakorlatán. 22 éves volt ekkor.

Ugyanannak az évnek októberében Jack és Hazel beindítottak egy heti rádióműsort „A traktátus­klub hullámhosszán” címmel, mely lelki üzenetet közvetített és evangélizációs anyagokat is adott ki. Kis csomagokban küldtek traktátusokat a rádióhallgatóknak, akik ezt kérték tőlük személyes evangélizáció céljából. A hallgatók ezért cserébe ki-ki a saját képességei szerint anyagilag támogatta a szolgálatot, hogy a „papírmisszionáriusok” nyomtatási és postaköltségeit fedezni tudják, hogy tengerentúli misszionáriusok is kapjanak ezekből a traktátusokból.

Néhány héttel később, december 18-án kis templomuk a tűz martalékává vált, és ezáltal örökre beleégett Jack szívébe a felismerés, hogy a látható dolgok nem érnek sokat Isten országában, mivel csak a lélek marad meg örökre. Ez a tűz Jacket és Hazelt egy sokkal nagyobb küldetésre hívta el, egy olyan misszióra, amelynek az egész világra hatása volt.

A lelkek örökké megmaradnak

Új küldetésük első heteiben Jack még jobban meggyőződött a nyomtatott evangélizáció jelentőségéről. Egy afrikai misszionárius, Austin Chawner ellátogatott Prince Albertba, és meglátta a traktátusokat, melyeket Jack a rádióhallgatóknak kínált. „Afrikában pontosan erre lenne szükség!” – mondta Austin. „Sőt” – tette hozzá – „Afrikában nem sokkal korábban vásároltam meg egy nyomdagépet, de nem volt papírom, hogy a szükséges üzenetet ki tudjam nyomtatni

Aztán Austin elmondott egy csodálatos történetet, amely nagyon nagy hatással volt a fiatal igehirdetőre.

Egy távoli afrikai faluban élő analfabéta öregember talált egy kis evangéliumi traktátust, és több mint kétszáz mérföldet gyalogolt azért, hogy valaki felolvassa és lefordítsa neki a nyelvére az üzenetet. Amikor megtalálta azt az embert, aki erre képes volt, megkérte, hogy olvassa fel neki lassan. Az ember felolvasta. Aztán azt kérte: „Olvassa fel nekem még egyszer.” Felolvasta. Újra és újra felolvasta neki.

Aztán az öregember hirtelen kitépte a traktátust a tolmács kezéből, megköszönte a segítségét, hogy annyi időt rászánt arra, hogy felolvasta neki az üzenetet, és visszaindult a falujába, a szavannákra.

Amikor hazaért, az öregember felemelte a kis traktátust (lehet, hogy fejjel lefelé tartva), és elkezdte „felolvasni” az üzenetet, amit megtanult a többszöri felolvasás közben. Egy egész tömeg gyűlt köré, hogy hallgassák. Az egész faluból senki sem tudott olvasni, de hallottak az olvasás ajándékáról, és hitték, hogy amit a lapra nyomtattak, az igaz. Sokan közülük elfogadták Krisztust – köztük az öregemberrel – a traktátus miatt.

Amikor Jack hallotta ezt a bizonyságtételt és visszaemlékezett saját tapasztalataira, ahogyan kétszáz embert vezetett Jézushoz a bibliaiskola ideje alatt a traktátusok segítségével, egyszeriben meglátta, hogy Isten a nyomtatott anyagok segítségével tömegeket fog Jézushoz vezetni.

Néhány hónappal később Jack elutazott Afrikába, és saját maga is meggyőződött arról, hogy az analfabéta Afrikában ekkora hitele van a papírra nyomtatott szónak. A gazdák nagy örömmel fogadták a traktátusokat. Felvágták őket kisebb darabokra, botokra szúrták őket, a botokat pedig letűzték a szántóföldjeik sarkába, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. A falusiak meg voltak győződve, hogy a lapokon található szavaknak ekkora ereje van – még akkor is, ha ők maguk nem is tudták elolvasni.

Ekkorra, az 1940-es évek vége felé, egyre többen tudtak írni-olvasni Afrikában. Jack látta, hogy rövid időn belül minden egyes afrikai otthonban lesz legalább egyvalaki, aki tud már olvasni, és amikor eljön ez az idő, akkor az emberek valóban készen állnak az aratásra. Akkor már a lakóhelyükön is el lehet majd őket érni.

A világ családjai

Néhány év gyümölcsöző kanadai szolgálat után egy dél-kaliforniai baptista lelkipásztor meghívta Jacket, hogy indítson egy „Traktátusklub hullámhosszán” rádióműsort az akkoriban az Egyesült Államok legnagyobb rádióállomásán (beleszámítva a keresztyén és a nem keresztyén adókat is). Jack és Hazel imádkoztak, hogy az Úr mutassa meg nekik az utat.

Aztán az Úr szokatlan módon szólt Jackhez. 1951 nyarának egyik meleg napja volt. Jack Mózes első könyvének 12. fejezetén gondolkozott, amikor Isten a következőket mondja Ábrahámnak:

„Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak… Általad nyer áldást a föld minden családja.”[1]                                                                             1Móz 12,1-3

Nagyon nagy hatással volt ez a szakasz. Újra és újra elolvasta, és úgy érezte, az egész neki szól. Isten közvetlenül hozzá szólt a Szentírásból.

Így történt, hogy sok imádság után Jack és Hazel most már bizonyosak voltak abban, hogy hová szeretné Isten, hogy menjenek. Néhány héten belül elindultak, és Jack nemsokára beindította a heti rádióműsort Amerikában.

Ahogy a „Traktátusklub hullámhosszán” népszerűsége nőtt, úgy nőtt Jack terve is, hogy az egész világra kiterjessze a missziót. Volt azonban valami különleges Isten Ábrahámnak tett ígéretében, amit Jack nem tudott elfelejteni. Általad nyer áldást a föld minden családja. Valahogyan bizonyos volt benne, hogy ez az ígéret közvetlenül neki szól. Különösen is a minden és a család szavak keltették fel a figyelmét. Érezte, hogy Istennek egyértelmű terve van, amely nemsokára ki fog bontakozni, és melynek a középpontjában a „föld minden családja” áll majd.

Minden otthonba

Jack mozgósította a rádióhallgatókat, hogy küldjenek egymillió evangélizációs traktátust Franciaországba, majd egymilliót Németországba és még egyszer egymilliót Olaszországba (a barátai viccesen azt mondták róla, hogy a legkisebb szám, amit ismert, az az egymillió.) Nem sokkal később a „Traktátusklub hullámhosszán” kinőtte a nevét, és egy sokkal nagyobb cél lett belőle: a World Literature Crusade („A világ traktátusmissziója”, a továbbiakban WLC).

1953 elején Jack testvére, Bob is csatlakozott a WLC munkájához. Indult egy új rádióműsor is, „Lehetőségek a Távol-Keleten” címmel, amely az észak-amerikai gyülekezeteket a Távol-Kelet evangélizációjára hívta. Úgy volt, hogy Bob utazik el Távol-Keletre, hogy ott találkozzon misszionáriusokkal, és közvetlenül lássa, hogy mire lenne szükség. De néhány nappal a tervezett út előtt Bob azt mondta Jacknek, hogy úgy érzi, Isten megállítja, és nem lenne jó, ha elutazna. Úgy érezte, hogy jobb, ha otthon marad, és ott bővíti a missziót.

Jack összezavarodott. Bizonyos volt benne, hogy Bobnak mennie kell. De aznap este Jack és Bob elmentek Paul Pipkin misszionárius összejövetelére ott Kaliforniában, ahol – Jack szavaival élve – az egyik legnagyobb hatású missziós üzenetet hallotta.

Aznap este úgy sírt az elveszettek miatt, mint még addig soha. És tisztán megértette Isten hangját: Azt akarom, hogy te menjél Japánba.

Amikor 1953 elején Jack megérkezett Tokióba, a világ egyik legnagyobb városába érkezett. Japán egy hatalmas, evangélium nélkül élő, 83 millió fős nemzet volt. Ráadásul a világon minden három emberből kettő Ázsiában élt.

Jack találkozott Ken McVetyvel, egy köztiszteletnek örvendő, szintén kanadai misszionáriussal, akit csak hírből ismert, aki két évvel korábban érkezett Japánba. Ken ekkorra már folyékonyan beszélt japánul. Együtt kimentek egy forgalmas utcára, hogy megkérdezzék az embereket, hogy hallottak-e már Jézusról.

Az első férfi, akivel beszéltek, sohasem hallotta még a „Jézus” nevet. Másvalaki azt mondta, hogy még az egyetemen olvasott róla a történelemkönyvben, de másra nem emlékszik. Egy öregember azt kérdezte, hogy hol él ez az ember, akit Jézusnak hívnak.

„Senkit sem találtunk, aki tudott volna valami lényegeset Krisztusról” – emlékezett vissza Jack. Pedig Japánban az írni-olvasni tudók aránya megegyezett az Egyesült Államokkal vagy Kanadával. Jack tudta, hogy el lehet érni az embereket, de rendszerezetten kell végezni a munkát: családról családra, különben több millió emberhez nem érünk el.

Aznap este Jack és Ken találkoztak Ken új irodájában-lakásán a tokiói Eifu Cho Sugiwami 346. szám alatt. Ott kiterítettek egy hatalmas térképet a városról egy jellegzetes japán tatamiszőnyegre, és imádkoztak azért, hogy egy megfelelő tervet tudjanak készíteni ahhoz, hogy mindenkit elérjenek az evangélium üzenetével Tokióban, sőt egész Japánban. Egyetértettek abban, hogy ha rendszerezett módon akarják eljuttatni az evangéliumot minden családhoz, akkor fel kell osztaniuk a várost (és végül majd az egész országot) megfelelő nagyságú területekre, és minden egyes területet egy-egy gyülekezethez kell beosztaniuk. Bizonyosak voltak benne, hogy csak úgy tudják elvégezni a küldetést, ha minden otthonba eljutnak. Csak így lehetett nyilvántartani az eredményeket. Azt is elhatározták, hogy mivel Isten a gyermekeket is szereti, egy másfajta traktátust is nyomtatnak majd, amely a kisfiúknak és a kislányoknak szól.

Miközben a terv részletein dolgoztak, egyre jobban szerették volna megvalósítani azokat. Ken McVety el akarta érni egész Japánt a nyomtatott evangéliumokkal, mivel akkoriban nagy hiány volt az egész országban a keresztyén irodalom területén. Az általa ismert japán nyelvű keresztyén könyvek ráfértek egy harminc centiméter hosszú polcra!

Még akkor felmerült az utógondozás kérdése. Úgy döntöttek, hogy minden egyes traktátusban elhelyeznek egy „döntéshozó lapot”, és így akik ezt visszaküldik, azoknak tudnak további bibliatanulmányozó anyagokat küldeni.

Éjfélre a „Minden otthonba kampánynak” nevezett álom már szilárdan meggyökerezett ebben a két reménykedő szívben. És milyen csodálatosan vált valóra ez az álom! Öt éven belül nem csupán Tokió, hanem egész Japán minden otthonába eljutottak a traktátusok!

Mára már még háromszor látogatták végig az egész országot a japán gyülekezetek tagjai. Több, mint 392.849 japán kereső küldte vissza a döntéshozó lapot, jelezve ezzel, hogy befogadták Jézust az életükbe, vagy hogy szeretnének többet tudni arról, hogy mit jelent keresztyénnek lenni.

Kelet-Ázsiában a  EHC gondosan vezetett statisztikái szerint 411.210.994 „papírmisszionáriust” osztottak szét, melynek nagy részét házról házra történt látogatások során. Ha ehhez hozzávesszük Dél-Ázsiát is (melybe a hatalmas India is beletartozik), a szám 870.952.129 evangéliumi üzenetre nő – ez csaknem 1 milliárd traktátus. És mivel a terv máshol is elterjedt – Afrikában, Latin-Amerikában, Európában és a csendes-óceáni szigetvilágban is – összesen majdnem 2 milliárd „papírmisszionárius” került ki a föld minden országába.

Jack egy nagyon egyszerű tervet látott, amikor csupán hét évvel a préritűz elhívása után Ken McVetyvel a tokiói térkép fölé hajolva imádkoztak. Ha azonban beteljesítjük a tervet, ez lehet Isten egyik kulcsfontosságú eszköze abban a folyamatban, hogy az egész világon halljanak Jézus Krisztusról. Az elkövetkező néhány évtized és néhány különleges csoda (amiről majd könyvünk második részében olvashatunk) bizonyítani fogja, hogy mindez megvalósítható.

Emberfeletti keresztyénekre van szükség ahhoz, hogy az egész világra eljusson a jó hír? Vagy meg tudják-e valósítani az olyan átlagos hívő emberek is, mint te meg én?

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: EHCI-EMO
Evangéliumot Minden Otthonba Kárpátalján - © 2008 - 2024 - igemagvak.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat